DEAgóra

Az ember igazán mások történeteiből tanul. Ezért indítottuk el Eszmecsere címmel interjús rovatunkat, amiben érdekes embereket mutatunk be – hol személyes, hol szakmai – sorsukon keresztül. Ötlet, szorgalom, folyamatos tanulás, önbizalom, vállalkozókedv, kudarctűrés, életszeretet. Mi kell a sikerhez? Vagy éppen mi okozza a sikertelenséget? Miféle indítékokkal vágnak bele valamibe, vagy éppen szállnak ki valamiből? Ezek ők, akik mindig visszaülnek a lóra.

Miben segít a KIP?

borbelyne_nagy_eva.jpg

B. Nagy Éva a Komplex Instrukciós Program meghonosítója a DEA-KIP és a Digitális Esélyegyenlőség Alapítvány iskolahálózatának szakmai vezetője. Nevelőként kezdte, dolgozott tanárként és kutatóként egyaránt.

Te hogyan mutatnád be magad? Kutató, elméleti szakember vagy, esetleg tanár vagy természetfotós? Ki az a B. Nagy Éva?

Én azt gondolom, hogy vérbeli pedagógusnak, terepmunkásnak születtem. Nem is nagyon érdekelt engem más igazán. Illetve érdekelni érdekelt, de ez volt az, ami az életemet végig kísérte, és tulajdonképpen a munkámban a pedagógiai tevékenységemben bárhol is voltam, örömöt adott. Tehát ez belső késztetés volt, és a gyakorlat ezt nagyjából visszaigazolta. Szerintem nagyon jó közvetítő vagyok az elmélet és a gyakorlat között.

Honnan a pedagógiai tapasztalat?

Én egy fiúnevelőotthonban kezdtem, ami óriási szakmai és emberi kihívás volt. Később sokat segítettek nekem az ottani örömteli, illetve keserves tapasztalatok a további pedagógiai munkámban, mi több, az életben is. Két év után beteg lettem, szó szerint belebetegedtem, és akkor otthagytam a nevelőotthont.

A nehézségekbe?

Sok volt a gyerekverés, az erőszak. Ez ellen mi egy fiatal kolléganőmmel felléptünk, feljelentést tettünk.  Az akkori illetékes elvtárs megveregette a vállunkat, és azt tanácsolta,  hogy foglalkozzunk mással. Fiatalok vagyunk és szépek, hagyjuk a francba a gyerekeket, meg az egész problémát. Persze ennek az lett a következménye, hogy lehetetlenné tették az intézet akkor vezetői és az érintett nevelők a munkánkat. Nem régen olvastam egy tanulmányt, és a helyzet lényegében nem változott. Ez nagyon szomorú. A nevelőotthont követően kisebb vargabetűk után egy általános iskolában tanítottam, később a Gallup  oktatási csoportjában  vettem részt kutató-fejlesztő munkában. 

Hogyan találkoztál a KIP-pel?

A '90-es évek végén, volt egy alapítványom az Alapítvány az Emberi Jogokért és Béke Oktatásáért. Ennek égisze alatt kimentem Söderteljébe egy nemzetközi interkulturális oktatási konferenciára, ahol megismerkedtem a KIP-módszer kidolgozóival: Rachel Lotannal  és Elisabeth Cohennel. Később elvégeztem a Stanford Egyetemen egy kurzust, ahol elég alaposan megtanulhattam és megérthettem ezt a módszert. Amikor hazajöttem, az amerikai követség Small Grants keretéből kaptunk pénzt egy pilot programra. Ehhez kértünk fel hét – hátrányos helyzetű gyerekekkel nagy számban foglalkozó – iskolát. Köztük volt edelényi, hejőkeresztúri, győri, csapi, szegedi és a pécsi Gandhi Gimnázium. Az eredeti terv az volt, hogy majd ezek lesznek a régiós központok. A tan- és szakanyagokat lefordítottam, máig ezek képezik az elméleti hátterét a magyarországi – különböző keretek között folyó – programoknak.  A KIP honosításának és adaptációjának első fázisa közel 7 éven át zajlott, amelynek során a Hejőkeresztúri Általános Iskola vált széles körben ismertté. Ezt követően a KIP-módszertan átadása két szálon futott, és más-más szakmai koncepció mentén folytatódott. . Én jelenleg a Digitális Esélyegyenlőség Alapítvány iskolahálózatával dolgozom, fejlesztjük a KIP-et, kiegészítve digitális módszertannal, feladatbankkal és egyebekkel.  Az alapokat mindig próbáljuk hozzáigazítani a korszerű pedagógia aktuális követelményeihez.

Sok kooperatív technikát ismerünk. Miben sajátos a KIP?

A kooperáció egy tanulásszervezési eljárás sok variálható elemmel. Ebben a tekintetben kevés eltérés van a különböző technikák között.  A KIP egy kooperatív technikákat magába foglaló tanítási stratégia, komplexitásában tér el a többitől. A törvényben előírt tananyagot elsősorban felfedeztető, induktív módon, nyitott végű feladatokkal dolgoztatja fel – kis csoportokban. A tanár folyamatosan figyeli és regisztrálja a csoportdinamikát, visszajelzést ad a csoportnak és az egyes diákoknak a tapasztalatairól, illetve a gyerekek is értékelik a folyamatokat. Ennek elsődleges funkciója a státuszkezelés.

Ez mit jelent pontosan?

A magas státuszú tanulóknál a szociális érzékenységet kell erősíteni, hogy ne telepedjenek rá a csoportra, hanem osszák meg a tudásukat, legyenek együttműködők, figyeljenek oda a másikra,  és támogassák a gyengébbet. Az alacsony státuszút pedig az önbizalmában kell támogatni, abban,  hogy aktív tagja legyen a csoportnak,  és legyen sikerélménye. Így nincsenek kitéve a számukra megszokott megalázó, egyéni kudarcoknak. Ez segít a reális énkép kialakításában, az önbizalom erősödésében. A módszer elsősorban a gondolkodásra épít, díjazza az sajátos , kreatív megoldásokat, nem a tartalomismétlésre, a mechanikus „visszaböfögésre” alapoz.

Ha a DEA iskolahálózatához szeretne valamelyik intézmény tartozni, mik az elvárások?

A szakmai nyitottság az elsődleges, ne kényszerből csinálják a tanárok, mert valaki ott felül így döntött. Az soha nem működik. Tudni kell, hogy ez egy sok készülést és gyakorlatot igénylő nehéz műfaj, amihez adunk a képzéssel alapokat, a folyamatban sok támogatást, de ezzel együtt nem könnyű az elején. Egy év kell körülbelül ahhoz, hogy tanár és gyerek egyaránt rutinos legyen benne. Az első kudarcoktól nem szabad megfutamodni. A feltételek között persze vannak praktikus szempontok is. A csoportmunkára alkalmas iskolabútoroktól a képzéshez szükséges pénzügyi forrásokig sok minden. Ezek nélkül a felkészülés sem megy.

Hogy látod a ma iskoláját?

Szívem szerint kifordítanám, mint egy gatyát, és kezdeném elölről kitalálni. Sok sebből vérzik, amit a gyakorló pedagógusok, iskolavezetők, oktatáskutatók évtizedek óta jeleznek.  Ebben  nyilván része van a világ megváltozásának, a körülményeknek, a feltételrendszereknek, nyilván része van az aktuálpolitikának, az oktatáspolitikának, és hát ugye mehetünk tovább, hogy mennyire modern a tanárképzésünk, de folytathatnám. Most olvastam az Akadémiai Bizottság állásfoglalását az iskoláról, hát nagyon sok tennivaló lenne. Ami nem kérdés, hogy a személyre szabottság az egyetlen járható és eredményes út, a tantervközpontúsággal szemben.

Miben lendítheti előre az ügyet egy módszer alkalmazása?

A KIP segít abban, hogy egy kicsit áthidalják a nagyobb osztálylétszámokat, hogy több figyelem jusson egy gyerekre, hogy ne marginalizálódjon senki. De rögtön beleütközünk abba a problémába, hogy 45 perces órákban ez nem igazán megvalósítható. Egyes témák, csoportfeladatok nagyobb elmélyülést igényelnének, erre pedig több időt kell szánni. Ebből az a konklúzió, hogy az oktatás korszerűsége nem csak módszerbeli vagy eszközkérdés, hanem iskolaszervezeti és tartalmi is. Benne van az idő és a tananyagterheltség éppen úgy, mint az osztálylétszám, a tanórai keretek, a tanulás megváltozott folyamatai, vagy a tanulásról megváltozott kép is. Az oktatás egy rendszer, és mint minden rendszer, ha rosszul működik, nem lehet csak egyetlen elemét kiragadni és megváltoztatni.

Kapcsolat:  Dr. Pink Edit Éva   |   1116 Budapest, Duránci u. 3.   |   +36-20-253-32-93    |   Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

Digitális Esélyegyenlőség Alapítvány © 2009 - 2017 Minden jog fenntartva